(Hogy is kezdjem ekkora kihagyás után. Talán megpróbálom elütni a dolgot vmi frappáns kezdéssel:)
Itt az idő, hogy blogom virtuális nyergébe pattanva ismét tovavágtassak gondolataim tágas mezein, hogy egy posztravaló friss mondatfüzér becserkészése után, újfent egy bejegyzéssel ajándékozhassam meg lelkes olvasótáboromat!
Nem tudom eldönteni, hogy vajon az előző mondat Büttner tanárnő, az intenzív kezdésről tartott - génjemibe égett - okfejtéseinek tudható be, avagy az imént a szobám környékén nagy mennyiségben szétfújt Raid rovarirtó hatása az, ami az előbbi gondolatot eredményezte. Talán inkább az utóbbi. (a Raidet az elképesztő nagyságú csótányok felbukkanásakor célszerű bevetni; szerencsére a szobám környékén még nem láttam egyet sem, de a néhány méterre lévő padláson már volt szerencsém összfutni egy 7-8 centis egyeddel, sajnos mindenhol ott vannak, még az egyetemen is találkoztam, egy akkor már szerencsére a hátán fekvő jószággal)
Komolyra fordítva a szót, sajnos tényleg régen írtam, bár mentségemre szóljon, hogy az elmúlt másfél héten nem történtek óriási dolgok. Úgyhogy az eseményekről helyenként csak amolyan twitteres bejegyzés formájában fogok beszámolni.
Van már szerintem legalább két hete, hogy elkezdtem egy bejegyzést, csak nem igazán sikerült befejeznem. Akkor, a gondolatok az amerikai fogyasztói társadalomról, rendkívül frappáns címet adtam a posztnak, utólag ezt inkább töröltem, de a tartalmát igyekszem most ide átmenteni:
- a lényeg, hogy a lakótársam Ben, mint az amerikai fogyasztói társadalom jeles tagja, mintegy bemutatta, hogy miként lehetséges az, hogy az Egyesült Államok GDP-jének 70%-a a fogyasztáson alapszik. Előljáróban annyit érdemes tudni, hogy a konyhánk elég jól felszerelt: van nagy hűtőnk, nagy fagyasztónk, mikró, grillező, olajsütő, gáztűzhely nagy sütőtérrel, mosogatógép, pirítóssütő, kávé/tea/gép, ezernyi pohár és bögre, rengeteg evőeszköz és tányér, 6-7 lábas, 3-4 serpenyő és vagy 4-5 tálka, ami pl cornflakes evésre alkalmas.
És ekkor Ben elment a közeli IKEA-ba (miért is?). Hát ezért: vett +5 cornflakes tálkát (minek?), 2 serpenyőt(minek?) és még néhány apróságot, mivel ezek szerinte hiányoztak a konyhánkból. Itt szeretném megjegyezni, hogy anno Glasgowban mi öten használtunk egy serpenyőt egy éven keresztül. Na, hát ezért 70%!
- a múlt hétvége (van az már kettő is) hátralévő része a megszokott módon telt/végződött: Manolis mindkét este megette a popcorn vacsoráját (vegetáriánus, de akkor is miért???) Ildar pedig a teljes hétre előre megrendelte online a kajáját (a teljes pakkot kihozták, és most ott csücsül a hűtőben). Érdekes figurák a lakótársaim.
Update: Manolis azóta is gyakorlatilag minden este popcornt vacsorázik! Egyszer csinált vmi nagyon furcsa kaját, szóltam is neki, hogy legközelebb amikor hasonlót készít szóljon, mert képet szeretnék róla csinálni!
- annak ellenére, hogy az iménti két bejegyzésben a lakótársaim nem éppen szokványos dolgairól írtam, mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy hihetetlen segítőkészek és tényleg nagyon jó arcok!
- két hete pénteken este, teljesen váratlanul meghívást kaptunk egy házibuliba. Mint utólag kiderült, egy egész komoly 'nemzetközi' bulit dobtak össze a szervezők. A világ minden tájáról voltak: Angola, Chile, Norvégia, Németo., Töröko., Japán, Dél- Korea stb... És igen, az egész erősen hasonlított arra, amit a filmekben is látunk: elképesztő tömeg (koncertsűrűség), hivatásos DJ és az elengedhetetlen piros műanyagpoharak!
- a múlt héten Idar (az orosz srác) végre megkapta az új telefonját, ami nem más mint az új Droid. Azóta nem láttam a tekintetét.
Update: azóta sem
Sajnos a következő két hétben ismét nem fogom tudni gyarapítani bejegyzéseim számát, mivel nem leszek nagyon gépközelben, ugyanis a HAESEFes társaság azon részével, akik az ünnepekre is maradtak szerveztünk egy kaliforniai túrát!!! Holnap indulunk: San Franciscoban gyülekezünk, kocsit bérlünk, és Yosemite, Las Vegas és a Grand Canyon érintésével igyekszünk majd eljutni Los Angelesbe. Január 4-én indulunk vissza, szóval legközelebb csak 2010-ben fogok jelentkezni!
Kellemes Karácsonyt és Boldog Új Évet kívánok!!
Thursday, December 24, 2009
mozibadeizibe
Mindenki, most, el, moziba, Avatar!!!
(kizárólag IMAX 3D-ben!!)
talán holnap reggel többre leszek képes, most irány az ágy
(kizárólag IMAX 3D-ben!!)
talán holnap reggel többre leszek képes, most irány az ágy
Monday, December 14, 2009
A hét képe (2.)
A fenti, igazán nagyszerű képen a napelem karakterizáló laborban csücsülünk éppen Adival(bal) és Kumarral(jobb), ők mindketten indiaiak.
(a kép vmi androidos cuccal készült (T-Mobilos, bár sajna ez is kiderül a képről) és persze az eredményeknek örülünk ennyire)
CRCRCRC
Kezdhetném azzal is akár, hogy máris fit és üde vagyok, ami sajnos még koránt sem igaz. Tény viszont, hogy a melón és az önellátáson kívül más dolgom nagyon nem lévén, igyekszem minél gyakrabban felkeresni a korábbi postban egyszer már agyonajnározott CRC-t. Most úgy tűnik, hogy a lazább időszakokban (pl ünnepek környékén) simán belefér a heti 3 testmozgás.
Ami igazán örvendetes, hogy a legtöbbször nem kell szervezni focit, hiszen az ú.n. 'pick-up game'-ek random képződnek és tényleg bárki bármikor csatlakozhat. Ez a szemlélet számomra egészen szokatlan, ugyanis még Glasgowban is csak szervezett kereteken belül fociztunk leginkább (egész pontosan akkor, amikor én lefoglaltam a termet focira :) ). Sajnos magamon is tapasztalom, hogy a szemléletemnek még van hova fejlődnie egy ilyen foci megítélést illetően, ugyanis: otthon ha van egy ingyenes pálya vhol, ahova mondjuk lemegyünk néhányan focizni (előtte ezer évig szervezve persze) akkor ritkán szoktunk örülni, ha hirtelen megjelenik egy másik csapat vagy csak akár plusz 3-4 játszani szándékozó fiatalember, de lehet csak a magam nevében kellene nyilatkoznom (vélemény?). Itt a helyzet pont az ellenkező; amint megjelenik vki, nem érdekes, hogy totál felborítja az éppen aktuális csapatokat és vele a teljes játékot, mindenképpen játszani fog, mégpedig gyakorlatilag azonnal. A legutóbb is megérkeztem a benti kispályára azzal a nem titkolt szándékkal, hogy focizni fogok (a ráutaló magatartásom első körben a realos mezem viselésében manifesztálódott, később melegíteni is elkezdtem a pálya szélén) és kb 1 percen belül már többen azon tanakodtak (egy árva szót sem szóltam), hogy miként tudnának integrálni vmelyik csapatba. Természetesen utánam is voltak érkezők szép számmal (teljes csapat is), és velük is hasonlóan jártak, akarom mondani jártunk el (tény, nekem még mindig akarni kell, hogy örüljek az újonnan érkezőknek amikor már megvannak a kialakult csapatok...).
Más: CRCben még az is szuper(...), hogy egy kiadós foci után simán át(le)battyoghatok a vizes szekcióba, ahol már vár rám a csúszda és a pezsgőfürdő!!! Egyszerűen nem lehet nem oda menni! Wunderschön!
Ami igazán örvendetes, hogy a legtöbbször nem kell szervezni focit, hiszen az ú.n. 'pick-up game'-ek random képződnek és tényleg bárki bármikor csatlakozhat. Ez a szemlélet számomra egészen szokatlan, ugyanis még Glasgowban is csak szervezett kereteken belül fociztunk leginkább (egész pontosan akkor, amikor én lefoglaltam a termet focira :) ). Sajnos magamon is tapasztalom, hogy a szemléletemnek még van hova fejlődnie egy ilyen foci megítélést illetően, ugyanis: otthon ha van egy ingyenes pálya vhol, ahova mondjuk lemegyünk néhányan focizni (előtte ezer évig szervezve persze) akkor ritkán szoktunk örülni, ha hirtelen megjelenik egy másik csapat vagy csak akár plusz 3-4 játszani szándékozó fiatalember, de lehet csak a magam nevében kellene nyilatkoznom (vélemény?). Itt a helyzet pont az ellenkező; amint megjelenik vki, nem érdekes, hogy totál felborítja az éppen aktuális csapatokat és vele a teljes játékot, mindenképpen játszani fog, mégpedig gyakorlatilag azonnal. A legutóbb is megérkeztem a benti kispályára azzal a nem titkolt szándékkal, hogy focizni fogok (a ráutaló magatartásom első körben a realos mezem viselésében manifesztálódott, később melegíteni is elkezdtem a pálya szélén) és kb 1 percen belül már többen azon tanakodtak (egy árva szót sem szóltam), hogy miként tudnának integrálni vmelyik csapatba. Természetesen utánam is voltak érkezők szép számmal (teljes csapat is), és velük is hasonlóan jártak, akarom mondani jártunk el (tény, nekem még mindig akarni kell, hogy örüljek az újonnan érkezőknek amikor már megvannak a kialakult csapatok...).
Más: CRCben még az is szuper(...), hogy egy kiadós foci után simán át(le)battyoghatok a vizes szekcióba, ahol már vár rám a csúszda és a pezsgőfürdő!!! Egyszerűen nem lehet nem oda menni! Wunderschön!
Sunday, December 6, 2009
Stone Mountain
Szinte esélytelen, hogy ma befejezzem a posztot, így inkább csak feltöltöttem a képek egy részét, ügyelve, hogy azért a poént ne mindenhol lőjem le...
Ígérem hamarosan tényleg beszámolok a 'dombornyomott hegyről'.
[...]
És igen, a post folytatódik! Azok után, hogy bármelyik dél-amerikai szappanoperát megszégyenítő alapossággal harangoztam be a cselekményt, következzék hát a Stone Mountain Parkban elkövetett kirándulásunk részletes beszámolója!
Lassan két hete már, hogy Sanyi leszaladt Nashville-ből, és mivel szép időnk volt nekivágtunk, hogy megnézzük magunknak a közeli Stone Mountain Parkot. A Hálaadásos hétvége plusz a jó idő miatt igen sokan gondolták ugyanezt, így egész nagy tömeg lett a nap végére (a Snow Angel Show-ra, na de ne szaladjunk előre...).
Edzett emberek lévén nem volt kérdés, hogy mivel kezdjük a túrát: a hegy megmászása, ahogy az néhány nap múlva az igen erős izomláz megjelenésekor kiderült, egészen fárasztó volt, pedig a mi cipőnk még normális is volt (de volt aki tűsarkúban próbálkozott). A teljesítményünknek mindketten nagyon örültünk. A kilátás egészen jó volt, bár nyilván a képeken ez nem igazán jön át. A lényeg: láttuk Atlantát (15-20 mérföldre voltunk légvonalban), illetve az Appalache kezdeményeit is (talán). 'Mászás' közben találkoztunk rágós oszloppal, illetve cement(es zsák) kerítéssel, de erről talán ennyi elég is. A hegy kialakulásáról sajnos nem tudok részletesen beszámolni, mivel azt a programot, ahol ezzel komolyabban foglalkoznak Sanyival mindketten alacsony prioritású kategóriába soroltuk, így nem is maradt rá időnk, midenesetre biztosan könnyen faragható anyagból van (stone? :) ). Ha vkit jobban érdekelne a téma, és hogy miért is tartott cirka 56 évig (!!) kifaragni ezt a csodálatos formát, itt tájékozódhat.
A csúcs meghódítása után a 'hegyre (látványosságra) épült' falu (=szórakoztató központ) felé vettük az irányt, ahol már javában tombolt a karácsony(i láz). Korábban nagyjából összeszedtük, hogy mit lenne érdemes megnéznünk/kipróbálnunk(pl. skyride, laser show, fireworks, 4D mozi) és mi az, amitől mindketten hajlandóak vagyunk eltekinteni (pl. meeting Hilda the Christmas Goat). Épp a pénztár előtt tanakodtunk, hogy akkor most egyesített belépőt vegyünk 20+ dollárért vagy küllö-külön, az egyes 'látványosságok' belépési díját fizessük ki, amikor az a csodálatos ötletünk támadt, hogy megkérdezzük a helyi tanácsadót személyzet egyik tagját. Odaléptünk egy hölgyhöz, aki már a puszta jelenlétünknek is egyből nagyon megörült, hát még annak, amikor megtudta, hogy milyen messziről érkeztünk. Szerencsére azon az apróságon, hogy Sanyi nem szereti a country zenét (én sem, de jól titkoltam) ÉS Tennessee-ben lakik gyorsan túltette magát. Elmeséltük neki, hogy mit is csinálunk mi voltaképp Ámerikában, valamint a látványosságokról faggattuk. Ő természetesen készségesen válaszolt és a legnagyobb meglepetésünkre, miután félrehívott minket, két ingyenjegyet adott nekünk ajándékba (otthon mi miért pont az ellenkezőjét, a maximális legombolást, csináljuk vajon a külföldiekkel; hiszen mindenki gondolom tisztában van azzal, hogy a legegyszerűbben és leggyorsabban úgy találkozhat ellenőrrel, hogy idegen nyelven megszólal a 4es6oson, nade hagyjuk ezt most).
Miután megkaptuk az all-in belépőnket hirtelen a bőség zavara tört ránk: bárhova mehettünk, szóval jól meg kellett gondolnunk, hogy miként osztjuk be az időnket. Majdnem mindent sikerült megnéznünk, sajnos a skyride-ról lemaradtunk mert félretájékoztattak minket a zárási idejével kapcsolatban. De voltunk nézelődni (ezt Sanyi élvezte leginkább), ugrálni, vonatozni (télapós mesével megspékelve), megnéztük a 4D-s mozi animált Tom Hanks-szel(...) és ugyebár a Télapóval is fényképezkedtünk egyet (a Coca-Cola medvét nem láttuk pedig a környéken honos)!
Estére kellemesen elfáradtunk, pedig az igazi attrakciók csak ekkor következtek: a falra vetített lézershow (ejtsd lézersó), a híres-nevezetes Snow Angel Show (újabb só) és a zárórai tűzijáték! Volt minden, amit a nép kívánhat: zene, vers, ének, ujjongás, műhó, varázslat(?); cirkusz minden korosztálynak. A műsor végeztével természetesen mindenki elégedetten távozott. Meg kell hagyni, a szórakoztatáshoz tényleg nagyon értenek és hihetetlen, hogy ugyanezt a körítést (sót?) gyakorlatilag bármilyen más 'látványosság' köré oda tudják rittyenteni.
Hát nagyjából ennyi, tudom többet ígértem, de már olyan régen volt, és annyi minden történt azóta, hogy inkább azzal foglalkozom.
Ígérem hamarosan tényleg beszámolok a 'dombornyomott hegyről'.
[...]
És igen, a post folytatódik! Azok után, hogy bármelyik dél-amerikai szappanoperát megszégyenítő alapossággal harangoztam be a cselekményt, következzék hát a Stone Mountain Parkban elkövetett kirándulásunk részletes beszámolója!
Lassan két hete már, hogy Sanyi leszaladt Nashville-ből, és mivel szép időnk volt nekivágtunk, hogy megnézzük magunknak a közeli Stone Mountain Parkot. A Hálaadásos hétvége plusz a jó idő miatt igen sokan gondolták ugyanezt, így egész nagy tömeg lett a nap végére (a Snow Angel Show-ra, na de ne szaladjunk előre...).
Edzett emberek lévén nem volt kérdés, hogy mivel kezdjük a túrát: a hegy megmászása, ahogy az néhány nap múlva az igen erős izomláz megjelenésekor kiderült, egészen fárasztó volt, pedig a mi cipőnk még normális is volt (de volt aki tűsarkúban próbálkozott). A teljesítményünknek mindketten nagyon örültünk. A kilátás egészen jó volt, bár nyilván a képeken ez nem igazán jön át. A lényeg: láttuk Atlantát (15-20 mérföldre voltunk légvonalban), illetve az Appalache kezdeményeit is (talán). 'Mászás' közben találkoztunk rágós oszloppal, illetve cement(es zsák) kerítéssel, de erről talán ennyi elég is. A hegy kialakulásáról sajnos nem tudok részletesen beszámolni, mivel azt a programot, ahol ezzel komolyabban foglalkoznak Sanyival mindketten alacsony prioritású kategóriába soroltuk, így nem is maradt rá időnk, midenesetre biztosan könnyen faragható anyagból van (stone? :) ). Ha vkit jobban érdekelne a téma, és hogy miért is tartott cirka 56 évig (!!) kifaragni ezt a csodálatos formát, itt tájékozódhat.
A csúcs meghódítása után a 'hegyre (látványosságra) épült' falu (=szórakoztató központ) felé vettük az irányt, ahol már javában tombolt a karácsony(i láz). Korábban nagyjából összeszedtük, hogy mit lenne érdemes megnéznünk/kipróbálnunk(pl. skyride, laser show, fireworks, 4D mozi) és mi az, amitől mindketten hajlandóak vagyunk eltekinteni (pl. meeting Hilda the Christmas Goat). Épp a pénztár előtt tanakodtunk, hogy akkor most egyesített belépőt vegyünk 20+ dollárért vagy küllö-külön, az egyes 'látványosságok' belépési díját fizessük ki, amikor az a csodálatos ötletünk támadt, hogy megkérdezzük a helyi tanácsadót személyzet egyik tagját. Odaléptünk egy hölgyhöz, aki már a puszta jelenlétünknek is egyből nagyon megörült, hát még annak, amikor megtudta, hogy milyen messziről érkeztünk. Szerencsére azon az apróságon, hogy Sanyi nem szereti a country zenét (én sem, de jól titkoltam) ÉS Tennessee-ben lakik gyorsan túltette magát. Elmeséltük neki, hogy mit is csinálunk mi voltaképp Ámerikában, valamint a látványosságokról faggattuk. Ő természetesen készségesen válaszolt és a legnagyobb meglepetésünkre, miután félrehívott minket, két ingyenjegyet adott nekünk ajándékba (otthon mi miért pont az ellenkezőjét, a maximális legombolást, csináljuk vajon a külföldiekkel; hiszen mindenki gondolom tisztában van azzal, hogy a legegyszerűbben és leggyorsabban úgy találkozhat ellenőrrel, hogy idegen nyelven megszólal a 4es6oson, nade hagyjuk ezt most).
Miután megkaptuk az all-in belépőnket hirtelen a bőség zavara tört ránk: bárhova mehettünk, szóval jól meg kellett gondolnunk, hogy miként osztjuk be az időnket. Majdnem mindent sikerült megnéznünk, sajnos a skyride-ról lemaradtunk mert félretájékoztattak minket a zárási idejével kapcsolatban. De voltunk nézelődni (ezt Sanyi élvezte leginkább), ugrálni, vonatozni (télapós mesével megspékelve), megnéztük a 4D-s mozi animált Tom Hanks-szel(...) és ugyebár a Télapóval is fényképezkedtünk egyet (a Coca-Cola medvét nem láttuk pedig a környéken honos)!
Estére kellemesen elfáradtunk, pedig az igazi attrakciók csak ekkor következtek: a falra vetített lézershow (ejtsd lézersó), a híres-nevezetes Snow Angel Show (újabb só) és a zárórai tűzijáték! Volt minden, amit a nép kívánhat: zene, vers, ének, ujjongás, műhó, varázslat(?); cirkusz minden korosztálynak. A műsor végeztével természetesen mindenki elégedetten távozott. Meg kell hagyni, a szórakoztatáshoz tényleg nagyon értenek és hihetetlen, hogy ugyanezt a körítést (sót?) gyakorlatilag bármilyen más 'látványosság' köré oda tudják rittyenteni.
Hát nagyjából ennyi, tudom többet ígértem, de már olyan régen volt, és annyi minden történt azóta, hogy inkább azzal foglalkozom.
Fit és üde leszek...
... ez már nem kérdés többé. Hogy időrendben szigorúan visszafelé haladjak, következzék hát a heti sport beszámolóm.
'Csütörtököt írtunk' amikor is végre valahára sikerült egy európai(?!) focit összehozni. John (végzős hallgató a UCEP-nél) szervezett be, már amennyire ezt annak lehetett nevezni. A héten korábban megbeszéltük, hogy akkor csütörtökre megpróbálunk összehozni vmit, de nekem végig gyanús volt ez a 'pick-up game' elnevezés. A jelek szerint ez itt teljesen bevett szokás, mármint konkrétan az, hogy az ember fogja magát és kislattyog a 'turf-re' (óriási műfüves pálya, természetesen este is kivilágítva, mindez ingyen ugyebár) és erősen reméli, hogy felbukkan vki, akivel majd játszani tud. A mi esetünkben a reménykedés fokát emelnünk kellett még azzal is, hogy aki felbukkan annál labda is kell legyen, mivel John csúnyán elfelejtett hozni. Találtunk is egy, a pályán egyedül labdával(hurrá) fel-alá rohangáló francia srácot, így hát beszálltunk mi is. Szerencsére nem kellett sokat várni és az igen gáz idő ellenére (majdnem minusz+szél) elkezdtek szállingózni az emberek. Gyorsan csináltunk is két csapatot és fél órán belül már vagy 15-en voltunk a pályán (elég vegyes elosztásban: volt szenegáli, francia, amerikai, puerto ricoi, stb.)
Két óra játék után, a teljes kimerültség állapotában vergődtem haza.
Másnap maximális izomlázzal ébredtem, így egy nappal el kellett halasztanom a péntekre tervezett gym-túrámat.
Szombaton, egy sikeres fél11es kelés és reggeli után, nem volt más választásom, elindultam a CRC-be. (mielőtt jól képzett műszakis olvasóim a ciklikus redundancia ellenőrzésre asszociálnának, szeretném közölni, hogy a rövidítés a Campus Recreation Center szavakból áll elő; és egyébként is, a CRC-ről már Computer Communication I-en is megtanultuk, hogy semmire sem jó, ugyebár Dávid? :) ).
A CRC méreteit elég nehéz szavakban kifezeni (ezért fel is töltöttem jó sok képet). Ezek a megalomán amerikaiak nem aprózták el a dolgokat, bár gondolom az, hogy például a 'vizes blokk' a '96-os olimpia egyik hivatalos helyszíne volt, sokat segített.
Tehát van: két úszómedence (nagy), egy bazi csúszda (mint pl a Tiszaligeti strandon, csak ez beltéri), keringtető, pezsgőfürdők, ugrótorony (vagy 10m magas), egy amolyan 'egytizes' (nem szolnokiaknak most nem magyarázom, akit nagyon érdekel kommenteljen :) ), kb ennyi a vizes részleg. Ennek az egésznek a tetejére(!) építettek egy sportcsarnokot (3 szabványos parkettázott kosárpálya nagyságú+ a 3 kisterem) aminek a galériáján körbe egy futópályát csináltak. A földszinten (a medencék mellett) van öt squash/rocket ball pálya és ezernyi ellipszis/biciklis gép, valamint tonnányi súlyok és egy rakás gép, amivel a legkülönbözőbb izomkötegek is megmozgathatók.
Kár lenne tovább áradoznom a CRC felszereltségéről, egyszerűbb ha mindenki megnézi a képeket (és akkor végre valahára elkezdhetem a Stone Mountainos post írását :) )!
Majdnem elfelejtettem: van még mászófal is, és persze az sem mindegy, hogy a futópályán melyik irányban futunk a hét egyes napjain.
'Csütörtököt írtunk' amikor is végre valahára sikerült egy európai(?!) focit összehozni. John (végzős hallgató a UCEP-nél) szervezett be, már amennyire ezt annak lehetett nevezni. A héten korábban megbeszéltük, hogy akkor csütörtökre megpróbálunk összehozni vmit, de nekem végig gyanús volt ez a 'pick-up game' elnevezés. A jelek szerint ez itt teljesen bevett szokás, mármint konkrétan az, hogy az ember fogja magát és kislattyog a 'turf-re' (óriási műfüves pálya, természetesen este is kivilágítva, mindez ingyen ugyebár) és erősen reméli, hogy felbukkan vki, akivel majd játszani tud. A mi esetünkben a reménykedés fokát emelnünk kellett még azzal is, hogy aki felbukkan annál labda is kell legyen, mivel John csúnyán elfelejtett hozni. Találtunk is egy, a pályán egyedül labdával(hurrá) fel-alá rohangáló francia srácot, így hát beszálltunk mi is. Szerencsére nem kellett sokat várni és az igen gáz idő ellenére (majdnem minusz+szél) elkezdtek szállingózni az emberek. Gyorsan csináltunk is két csapatot és fél órán belül már vagy 15-en voltunk a pályán (elég vegyes elosztásban: volt szenegáli, francia, amerikai, puerto ricoi, stb.)
Két óra játék után, a teljes kimerültség állapotában vergődtem haza.
Másnap maximális izomlázzal ébredtem, így egy nappal el kellett halasztanom a péntekre tervezett gym-túrámat.
Szombaton, egy sikeres fél11es kelés és reggeli után, nem volt más választásom, elindultam a CRC-be. (mielőtt jól képzett műszakis olvasóim a ciklikus redundancia ellenőrzésre asszociálnának, szeretném közölni, hogy a rövidítés a Campus Recreation Center szavakból áll elő; és egyébként is, a CRC-ről már Computer Communication I-en is megtanultuk, hogy semmire sem jó, ugyebár Dávid? :) ).
A CRC méreteit elég nehéz szavakban kifezeni (ezért fel is töltöttem jó sok képet). Ezek a megalomán amerikaiak nem aprózták el a dolgokat, bár gondolom az, hogy például a 'vizes blokk' a '96-os olimpia egyik hivatalos helyszíne volt, sokat segített.
Tehát van: két úszómedence (nagy), egy bazi csúszda (mint pl a Tiszaligeti strandon, csak ez beltéri), keringtető, pezsgőfürdők, ugrótorony (vagy 10m magas), egy amolyan 'egytizes' (nem szolnokiaknak most nem magyarázom, akit nagyon érdekel kommenteljen :) ), kb ennyi a vizes részleg. Ennek az egésznek a tetejére(!) építettek egy sportcsarnokot (3 szabványos parkettázott kosárpálya nagyságú+ a 3 kisterem) aminek a galériáján körbe egy futópályát csináltak. A földszinten (a medencék mellett) van öt squash/rocket ball pálya és ezernyi ellipszis/biciklis gép, valamint tonnányi súlyok és egy rakás gép, amivel a legkülönbözőbb izomkötegek is megmozgathatók.
Kár lenne tovább áradoznom a CRC felszereltségéről, egyszerűbb ha mindenki megnézi a képeket (és akkor végre valahára elkezdhetem a Stone Mountainos post írását :) )!
Majdnem elfelejtettem: van még mászófal is, és persze az sem mindegy, hogy a futópályán melyik irányban futunk a hét egyes napjain.
Egy majdnem tökéletes délután a parkban
Ide egy sokkal szebb, képekkel tűzdelt ("valami gólát vagy más madalat áblázolót...") beszámolót képzeltem el...
Az egész úgy kezdődött, hogy már korábban kinéztem magamnak a közeli Piedmont Parkot, mint potenciális hétvégi programot; elég közel van, nagy is, meg bizonyára szép is. 'Természetesen' Ben kölcsönadta a biciklijét, így vasárnap délután felkerekedtem, hogy szétnézzek Atlanta térképének hozzám legközelebb eső zöld pacáján. (ááá, ezt ki kéne szednem...)
A probléma egész gyorsan és váratlanul rontott rám, ugyanis amikor megálltam, hogy lefényképezzem a bejárati 'Piedmont Park' feliratot (nagyon szép nyitókép lett volna) a 'no memory card' üzenet fogadott a fényképezőm kijelzőjén. Nos, valóban, mintha rémlett volna, hogy a tegnap este során le akartam menteni a képeket a kártyámról, amit a jelek szerint meg is tettem...
Szerencsére sikerült gyorsan megnyugtatnom magam; hiszen ki akarna képeket készíteni a fel-alá rohangáló mókusokról, a belső tavakon tovaúszó (fel/leszálló) vizimadarakról, a kopaszodó fákról hulló sárgásvörös falevelekről, Atlanta talán legszebb parkjáról, egy napsütéses őszi délutánon...
Az egész úgy kezdődött, hogy már korábban kinéztem magamnak a közeli Piedmont Parkot, mint potenciális hétvégi programot; elég közel van, nagy is, meg bizonyára szép is. 'Természetesen' Ben kölcsönadta a biciklijét, így vasárnap délután felkerekedtem, hogy szétnézzek Atlanta térképének hozzám legközelebb eső zöld pacáján. (ááá, ezt ki kéne szednem...)
A probléma egész gyorsan és váratlanul rontott rám, ugyanis amikor megálltam, hogy lefényképezzem a bejárati 'Piedmont Park' feliratot (nagyon szép nyitókép lett volna) a 'no memory card' üzenet fogadott a fényképezőm kijelzőjén. Nos, valóban, mintha rémlett volna, hogy a tegnap este során le akartam menteni a képeket a kártyámról, amit a jelek szerint meg is tettem...
Szerencsére sikerült gyorsan megnyugtatnom magam; hiszen ki akarna képeket készíteni a fel-alá rohangáló mókusokról, a belső tavakon tovaúszó (fel/leszálló) vizimadarakról, a kopaszodó fákról hulló sárgásvörös falevelekről, Atlanta talán legszebb parkjáról, egy napsütéses őszi délutánon...
Tuesday, December 1, 2009
Hálaadás (+/- 1 nap)
Muszáj egy Doctor Who spoilerrel kezdenem: most olvastam, hogy nem David Tennant lesz a Doctor Who 5. évadának címszereplője... Hát ilyet. Na erről talán ennyit.
A múltkor ha jól emlékszem a Hálaadásnál akadtam el.
A csonka hét napjai pont úgy teltek, ahogy egy csonka hét napjai telhetnek :) . Voltak hiányzók - a legtöbben nyilván ekkorra időzítik a szabadságokat, lévén 4 napos hétvégéről van szó - de szerencsére találtam magamnak elfoglaltságot: egész pontosan kontakt felületek nyomtatását figyeltem/segítettem. A mondat második fele valószínűleg némi magyarázatra szorul, tehát következzen most egy kis technológia (vagy írjam inkább, hogy OFF?). A UCEP-ben előállított napelemek szilícium alapúak, leggyakrabban monokristályos, néha multikristályos szerkezetűek, de az olcsó előállíthatóság nem feltétlenül csak az alapanyagon múlik (bár a Si ára szerencsére csökkenő tendenciát mutat). Fontos, hogy a gyártási folyamat egyes részei ne igényeljenek különleges körülményeket (pl. vákuum), mivel a szélsőséges paraméterek fenntartása igen költséges mulatság, amely nyilván a napelem árában is meg fog jelenni. Így amit csak lehet, a legegyszerűbb technológiával célszerű megoldani (ez persze elsősorban a piacra gyártott cellákra igaz, a fejlesztésnél természetesen mások a szempontok). Ennek megfelelően a kontakt-felületek kialakítása is ebbe a trendbe illeszkedik. Az ú.n. screen-printing technológia rendkívül gyors és olcsó. Természetesen vannak megszorítások (cellaméret, alapanyagok), de tömegtermelésre kétségtelenül az egyik legalkalmasabb módszer. Lényege, hogy a cella elejére és hátuljára ezüst-alumínium réteget visznek fel (a minták, vegyületek/ötvözetek természetesen eltérőek is lehetnek). A nyomtatás maga, tényleg nagyon gyorsan megvan; az előkészületeket (paszta és screen(ablak?) betöltése) nem számolva egy cella egy oldala néhány másodperc alatt elkészül. (ON?) A teljes gyártási folyamatot természetesen az összes UCEP-es ismeri, de az egyes részegységeket - tisztateres-munka (és részegységei), nyomtatás, kisütés(firing) - legtöbbször ugyanazok végzik. Így ismerkedtem meg Kumarral és Adival (mindketten indiaiak), akik elsősorban a gyártási folyamat végének elvégzéséért és tökéletesítéséért felelnek. Szerencsére gyorsan megtaláltuk a közös hangot, és ebédelni már az ő törzshelyükre mentem. Rendszerint egy thai étteremben esznek, ahol elfogadható áron adnak igen jó kaját; csak egy dologra kell figyelnie az embernek: hogy ne 'hot' fűszerezéssel kérje a kiválasztott étket... Mert ugyebár a 'kiatökösmagyargyerek' alapon beválasztottam az általuk is favorizált fűszerezési szintet (a 'Hot' a középső(!) volt, felette csak a Thai* van). Nos, az étel bizonyára rendkívül finom volt, legalábbis az utolsó falatok ízeinek a teljes ételre való kivetítése alapján. Az elejére szerencsére (már) nem emlékszem, vagy fogalmazzunk úgy inkább, hogy nem akarok rá emlékezni. A vicc az egészben, hogy a két indiai srác még erre pakolta rá a fél üveg chilit, amit a kajához még pluszban rendeltek, miközben persze jól szórakoztak azon, hogy percenként pumpálok magamba több liternyi hideg vizet. Így jártam.
Időközben alakult a hétvégi programom is: Carla ismét meghívott magához, azon az alapon, hogy még úgysem volt ideje kitakarítani a vendégszobát, tehát minden úgy van ahogy hagytam, valamint vkinek meg kell ennie azt a rengeteg kaját, amit az ünnepekre csinál. Na, hát nem nagyon ellenkeztem. Szerencsére a hétvége második felére sikerült lecsábítanom Sanyit Nashville-ből, így teljes volt a program.
A Hálaadás Carlanál igen nyugisan telt, leginkább pihenéssel és kajálással, de leginkább az utóbbival. A kiutazásom viszont annál érdekesebb (najó, 'visszafogottan érdekes') volt. Mivel Carlaval úgy beszéltük meg, hogy 'csak' a metró végállomástól tud elhozni kocsival (kb félúton van hozzá), nekivágtam, hogy felvedezzem Atlanta tömegközlekedését, ismertebb nevén MARTA-t (Metropolitan Atlanta Rapid Transit Authority). Az első élményem/tapasztalatom, hogy a korábban emlegetett (a teljes lakosságra nézve) 55,8%-os afro-arány, a metróban erősen konvergál a 100% felé. Kifelé menet (csütörtökön) rajtam kívül még egy fehér srác volt kb a teljes szerelvényen, a hazafelé utat (pénteken) pedig már ő is biztosan kocsival tette meg, mivel sehol sem láttam... helyette csak őt, akinek inkább nem szóltam, hogy meglazult az öve.
Már mindjárt jön a Mikulás (értsd Stone Mountain Park, nov 28.)!
A múltkor ha jól emlékszem a Hálaadásnál akadtam el.
A csonka hét napjai pont úgy teltek, ahogy egy csonka hét napjai telhetnek :) . Voltak hiányzók - a legtöbben nyilván ekkorra időzítik a szabadságokat, lévén 4 napos hétvégéről van szó - de szerencsére találtam magamnak elfoglaltságot: egész pontosan kontakt felületek nyomtatását figyeltem/segítettem. A mondat második fele valószínűleg némi magyarázatra szorul, tehát következzen most egy kis technológia (vagy írjam inkább, hogy OFF?). A UCEP-ben előállított napelemek szilícium alapúak, leggyakrabban monokristályos, néha multikristályos szerkezetűek, de az olcsó előállíthatóság nem feltétlenül csak az alapanyagon múlik (bár a Si ára szerencsére csökkenő tendenciát mutat). Fontos, hogy a gyártási folyamat egyes részei ne igényeljenek különleges körülményeket (pl. vákuum), mivel a szélsőséges paraméterek fenntartása igen költséges mulatság, amely nyilván a napelem árában is meg fog jelenni. Így amit csak lehet, a legegyszerűbb technológiával célszerű megoldani (ez persze elsősorban a piacra gyártott cellákra igaz, a fejlesztésnél természetesen mások a szempontok). Ennek megfelelően a kontakt-felületek kialakítása is ebbe a trendbe illeszkedik. Az ú.n. screen-printing technológia rendkívül gyors és olcsó. Természetesen vannak megszorítások (cellaméret, alapanyagok), de tömegtermelésre kétségtelenül az egyik legalkalmasabb módszer. Lényege, hogy a cella elejére és hátuljára ezüst-alumínium réteget visznek fel (a minták, vegyületek/ötvözetek természetesen eltérőek is lehetnek). A nyomtatás maga, tényleg nagyon gyorsan megvan; az előkészületeket (paszta és screen(ablak?) betöltése) nem számolva egy cella egy oldala néhány másodperc alatt elkészül. (ON?) A teljes gyártási folyamatot természetesen az összes UCEP-es ismeri, de az egyes részegységeket - tisztateres-munka (és részegységei), nyomtatás, kisütés(firing) - legtöbbször ugyanazok végzik. Így ismerkedtem meg Kumarral és Adival (mindketten indiaiak), akik elsősorban a gyártási folyamat végének elvégzéséért és tökéletesítéséért felelnek. Szerencsére gyorsan megtaláltuk a közös hangot, és ebédelni már az ő törzshelyükre mentem. Rendszerint egy thai étteremben esznek, ahol elfogadható áron adnak igen jó kaját; csak egy dologra kell figyelnie az embernek: hogy ne 'hot' fűszerezéssel kérje a kiválasztott étket... Mert ugyebár a 'kiatökösmagyargyerek' alapon beválasztottam az általuk is favorizált fűszerezési szintet (a 'Hot' a középső(!) volt, felette csak a Thai* van). Nos, az étel bizonyára rendkívül finom volt, legalábbis az utolsó falatok ízeinek a teljes ételre való kivetítése alapján. Az elejére szerencsére (már) nem emlékszem, vagy fogalmazzunk úgy inkább, hogy nem akarok rá emlékezni. A vicc az egészben, hogy a két indiai srác még erre pakolta rá a fél üveg chilit, amit a kajához még pluszban rendeltek, miközben persze jól szórakoztak azon, hogy percenként pumpálok magamba több liternyi hideg vizet. Így jártam.
Időközben alakult a hétvégi programom is: Carla ismét meghívott magához, azon az alapon, hogy még úgysem volt ideje kitakarítani a vendégszobát, tehát minden úgy van ahogy hagytam, valamint vkinek meg kell ennie azt a rengeteg kaját, amit az ünnepekre csinál. Na, hát nem nagyon ellenkeztem. Szerencsére a hétvége második felére sikerült lecsábítanom Sanyit Nashville-ből, így teljes volt a program.
A Hálaadás Carlanál igen nyugisan telt, leginkább pihenéssel és kajálással, de leginkább az utóbbival. A kiutazásom viszont annál érdekesebb (najó, 'visszafogottan érdekes') volt. Mivel Carlaval úgy beszéltük meg, hogy 'csak' a metró végállomástól tud elhozni kocsival (kb félúton van hozzá), nekivágtam, hogy felvedezzem Atlanta tömegközlekedését, ismertebb nevén MARTA-t (Metropolitan Atlanta Rapid Transit Authority). Az első élményem/tapasztalatom, hogy a korábban emlegetett (a teljes lakosságra nézve) 55,8%-os afro-arány, a metróban erősen konvergál a 100% felé. Kifelé menet (csütörtökön) rajtam kívül még egy fehér srác volt kb a teljes szerelvényen, a hazafelé utat (pénteken) pedig már ő is biztosan kocsival tette meg, mivel sehol sem láttam... helyette csak őt, akinek inkább nem szóltam, hogy meglazult az öve.
Már mindjárt jön a Mikulás (értsd Stone Mountain Park, nov 28.)!
Subscribe to:
Posts (Atom)