Nagyon bízom benne, hogy lelkes olvasótáborom az utóbbi post (kép) után is kitart mellettem.
Hát igen, ide elég gyorsan betör a karácsony így Hálaadás után, a Hálaadás meg Halloween után (ez itt így van rendjén), nade ne szaladjunk ennyire a dolgok elébe.
Legutóbbi normális bejegyzésem alkalmával a tanszéken dolgozó munkatársak bemutatásánál hagytam abba. Tehát megismerkedvén konzulensemmel, valamint a stáb további tagjaival, a regisztráció kanyargós ösvényén kellett folytatnom utamat. Ennek két okból kifolyólag sem örültem igazán: úgy általában egy szívás az egyetemi bejelentkezési procedúra (itt is legalább 5 helyre kellett rohangálnom), plusz egyre intenzívebben kezdett foglalkoztatni a 'vajon hol alszom ma este?' kérdés. Mint utólag kiderült, kár volt paráznom.
Dolgozik ugyanis az intézetben egy Carla nevű hölgy (40-50 éves, afro-amerikai). Számára teljesen váratlan volt az érkezésem, ugyanis a supervisorom elfelejtett neki szólni. A kezdeti meglepődésen gyorsan túltette magát, és azonnal neki is látott beavatni az itteni dolgokba. Rendkívül segítőkészen felajánlotta, hogy mindenhova elvisz kocsival, mivel a campus meglehetősen nagy kiterjedésű. (OFF) Az egyetem területe tényleg óriási; három saját belső buszjárat van, amit csak a diákok és az egyetemen dolgozók használhatnak, természetesen teljesen ingyen (ez annak fényében, hogy az amerikaik úgy általában nem nagyon vannak oda a tömegközlekedésért, valamint hogy a legtöbb 'nem keleti parti nagyvárosaban' nincs is normális tömegközlekedés, azért nem rossz). Ettől függetlenül van azért jó pár parkolóház a campus néhány szegletében a diákok/oktatók parkolását megkönnyítendő - mivel itt télleg mindenkinek van legalább egy kocsija. (ON) A regisztráció így lényegesen egyszerűbb lett, és szerencsére mindenhol 5-10 perc alatt végeztem. Kaptam BuzzCard-ot is, ami kb a hazai diákinak felel meg, csak itt a Faculty/Staff is kap ilyet. Ez több szempontból is előnyös: mivel fényképes, azonosításra is alkalmas vmilyen szinten, nem kell mindenhova magammal cipelnem az 'útlevél+DS2019 combo'-t. Emellett lehet pénzt is tölteni a kártyára (pedig nincs is chip rajta, a bénák, a mienken meg van... tényleg azóta párosítottak bármilyen funkciót is a chiphez? valaki?) amivel az egyetem területén elérhető szolgáltatásokért lehet fizetni. Na abből pedig van igen szép számmal. Ezer kajálda, fodrász, bowling pálya, LAN aréna, stb... Ja, és hitelbe is mehetek a kártyával! Így gyakorlatilag nem kell pénzt/bankkártyát magával hordani az embernek, ha a campuson járkál.
A regisztrációval kapcsolatos aggályaim tehát alaptalanok voltak, így már csak az esti szállás problémája maradt. Carla ebben az esetben is gyorsan a segítségemre sietett és felajánlotta, hogy töltsem nála a hétvégét. Annak ellenére, hogy szombattól akár a mostani 'végleges' helyemen is lakhattam volna, elfogadtam a meghívást. Mint utólag kiderült Carla Atlantától 40+ mérföldre, keletre lakik Covnigtonban, így a hétvégi városnézésem meghiúsult, cserébe viszont nem kellett foglalkoznom a 'hol alszom+mit eszem' kérdés-kombinációval. A hétvége meglehetősen nyugisan telt, bár mint azt péntek este megtudtam, Carla-ra gerincműtét(!!) várt szombaton. Nos igen, 'southern hospitality', de azért ez akkor is durva. Szerencsére minden rendben ment, bár csak hosszas rábeszélés után engedte meg, hogy esetleg szombat este én főzzek neki és nem fordítva. Ez is jól sikerült, és igyekeznem kellett, hogy a hálálkodásban (abszolut pozitív értelemben) balance-ban maradjak, annyira örült a frissen sült steaknek. A hétvégét leginkább pihenéssel, akklimatizálódással és a környék rövid bejárásával töltöttem (képek itt).
Hétfőn kaja-pakkal a kezemben indultam útnak (Carla 'csak' bevitt az egyetemre, ő 'csak' kedden jött először dolgozni. Ja igen, itt a legtöbb ember igazi 'workaholic', európai szemmel nézve embertelen mennyiséget dolgoznak).
A napot az egyetemen elérhető technológiák tanulmányozásával töltöttem, valamint egyből be is dobtak a frissen alakuló 'Characterization Team'-be, amelynek feladatait később talán részletesen is leírom (még számomra sem világos minden...). Napközben beszereztem az itteni mobilomat, így meg tudtam kérni az egyik új lakótársamat, Bent (amerikai), hogy vigyen haza kocsival. Szerencsére nem lakunk messze a campustól (15 perc gyalog), de azért a teljes pakkom kicsit sok lett volna. Estére be is költöztem és megismerkedtem a többiekkel. A lakók tehát: Ben (amerikai), Ildar (orosz, de már ezer éve itt élnek) és Manolis (görög, kb másfél éve van az USA-ban). Mindannyian teljesen normálisak (végzősök/phd-s diákok az egyetemen). A négyszobás ház felső szintjének egyik szobáját kaptam; 350+rezsiért ez nagggyon rendben van.
Most kérek egy 'timeout'-ot. (pedig még a Hálaadásnál sem tartok...)
Sunday, November 29, 2009
Friday, November 27, 2009
Első napok II.
A képeim jóval előttem járnak, szóval itt az ideje, hogy felzárkózzak!
Legutóbb épp az egyetemre tartottam. Sikerült is egyből jó helyre keverednem, bár a távolságok felmérésével akadtak gondjaim. Általában egy térkép alapján nagyjából meg tudom ítélni, hogy mennyi időbe telik A-ból B-be eljutnom, és ez egészen addig így volt amíg Európában tartózkodtam, itt minimum 2-val kell szoroznom, mint utólag kiderült...
Szóval megérkezvén az UCEP-be hamar találkoztam is a konzulensemmel, Dr. Abasifreke Ebonggal. Nem, ő nem helyi születésű. Talán kameruni vagy ilyesmi lehet (a google szerint), még nem kérdeztem meg, mivel eléggé elfoglaltnak tűnt. Hogy azonnal bővítsem is a 'Hülyenevűek Minisztériumának' létszámát, a tanszékvezető nem más mint Dr. Ajeet Rohatgi; hozzá kell tenni, hogy igen komoly név a szakmában (akár mennyire is vicces). Ő szerintem indiai lehet, de majd kiderítem. A tanszéken ezen kívül amerikai, még több indiai, és még annál is több (dél-)koreai van. (pl a múltkor beültem Ajeet - maradjunk a keresztnévnél, a Dr. Rohatgi magyarul talán kevésbé hangzatos - egy órájára és a hallgatók több mint fele koreai volt...).
Gyorsan be is mutatkoztam mindenkinek, aki épp jelen volt, aki meg nem, az kör-email formájában értesülhetett érkezésemről. Azonnal adtak egy saját irodát(!), a saját gép még késik, de a héten szerintem az is meglesz. A szobám (najó, inkább csak szoba mintsem iroda, de akkor is) telefonjáról azt mondták azt hívok akit akarok; ekkor jeleztem, hogy akkor én neki is látnék (telefonálni), de nyilván elsősorban 'overseas' kimenő hívásaim lennének. Ezzel teljesen egyet is értettek, és mondták, hogy 'no para', ez nem tétel szóval fogjak csak neki nyugodtan, ne foglalkozzak ilyen apró dolgokkal mint telefonszámla.
Ezek után ismerkedtem meg Carla-val. Ő a részleg mindenese. Titkárnő, pénzügyi felelős, stb. Róla bővebben nemsoká.
Ja igen, itt mindenki vmi iszonyatosan kedves, már-már túlzottan is, de ez valószínűleg csak a számomra teljesen ismeretlen 'Southern hopitality' jelenségnek tudható be.
Legutóbb épp az egyetemre tartottam. Sikerült is egyből jó helyre keverednem, bár a távolságok felmérésével akadtak gondjaim. Általában egy térkép alapján nagyjából meg tudom ítélni, hogy mennyi időbe telik A-ból B-be eljutnom, és ez egészen addig így volt amíg Európában tartózkodtam, itt minimum 2-val kell szoroznom, mint utólag kiderült...
Szóval megérkezvén az UCEP-be hamar találkoztam is a konzulensemmel, Dr. Abasifreke Ebonggal. Nem, ő nem helyi születésű. Talán kameruni vagy ilyesmi lehet (a google szerint), még nem kérdeztem meg, mivel eléggé elfoglaltnak tűnt. Hogy azonnal bővítsem is a 'Hülyenevűek Minisztériumának' létszámát, a tanszékvezető nem más mint Dr. Ajeet Rohatgi; hozzá kell tenni, hogy igen komoly név a szakmában (akár mennyire is vicces). Ő szerintem indiai lehet, de majd kiderítem. A tanszéken ezen kívül amerikai, még több indiai, és még annál is több (dél-)koreai van. (pl a múltkor beültem Ajeet - maradjunk a keresztnévnél, a Dr. Rohatgi magyarul talán kevésbé hangzatos - egy órájára és a hallgatók több mint fele koreai volt...).
Gyorsan be is mutatkoztam mindenkinek, aki épp jelen volt, aki meg nem, az kör-email formájában értesülhetett érkezésemről. Azonnal adtak egy saját irodát(!), a saját gép még késik, de a héten szerintem az is meglesz. A szobám (najó, inkább csak szoba mintsem iroda, de akkor is) telefonjáról azt mondták azt hívok akit akarok; ekkor jeleztem, hogy akkor én neki is látnék (telefonálni), de nyilván elsősorban 'overseas' kimenő hívásaim lennének. Ezzel teljesen egyet is értettek, és mondták, hogy 'no para', ez nem tétel szóval fogjak csak neki nyugodtan, ne foglalkozzak ilyen apró dolgokkal mint telefonszámla.
Ezek után ismerkedtem meg Carla-val. Ő a részleg mindenese. Titkárnő, pénzügyi felelős, stb. Róla bővebben nemsoká.
Ja igen, itt mindenki vmi iszonyatosan kedves, már-már túlzottan is, de ez valószínűleg csak a számomra teljesen ismeretlen 'Southern hopitality' jelenségnek tudható be.
Első napok I.
Lassan már a második hetemet is megkezdem az Egyesült Államok dél-keleti szegletében, így itt az ideje, hogy beszámoljak az első néhány napom igen változatos eseményeiről. Az egész úgy kezdődött...
...hogy az otthoni amerikai nagykövetségen az utazásom előtt két nappal (a vízumom átvételekor) következőt mondták: "Csak a saját felelősségére utazzon, könnyen előfordulhat, hogy a határon visszafordítják, hiszen stb stb....". Szerencsére nem így történt, akit érdekelnének a részletek, írjon (kommenteljen) és elküldöm mailben a részleteket, bár utólag egyre kevésbé tűnnek izgalmasnak, sőt egyre inkább csak szükségszerű szívózásként tekintek az egészre (mint amikor megpróbáltam lezárni a bicómat a nagykövetség mellett - ez is egy szép történet, de hagyjuk talán).
A lényeg tehát, hogy november 19-én végül nagynehezen elindultam Budapestről Atlantába. Két átszállással (München és Washington) utaztam, szerencsére nem történt semmi sem a csomagjaimmal sem velem, így viszont nem is nagyon tudok mit írni az utamről... (hosszú volt)
A jetlag ebben az irányban nem annyira durva: reggel keltem korán otthon és kb hajnali órákban (CET) feküdtem le, ami az EDT (Eastern Daylight Time) időzónában koraestének felel meg. A fáradsággal tehát nem igazán kellett megküzdenem, annál inkább az új és igen eltérő környezettel...
A reptéren elég gyorsan megtaláltam a legjobb (értsd legolcsóbb) alternatívát a belvárosi szállásomra való eljutásomhoz. Egy kisbusz vitt el végül a 140 Pine Str-i Savannah Holiday Inn elnevezésű 'fogadóba', ahol az szerencsére csak egy estét kellett eltöltenem.
Különleges élmény volt abból a szempontból, hogy mivel összesen kb 8-9-en utaztunk a 'shuttle'-lal több helyszínen is megállt a busz: Hilton, Marriott és további 'fancy' helyek után eljött az én időm! Ugyan csupán két sarokra voltunk az imént felsorolt puccos helyektől a környék merőben megváltozott. A sofőr nem is állt meg elsőre a fogadó előtt (t.f.h elvétette), hanem ment inkább még egy kört a kocsival. Mikor ismét a szállás előtt voltunk, annyit mondott, hogy ez egy igen rossz környék (Downtown), és ha bejutottam a szobámba zárjam magamra az ajtót és ne jöjjek elő reggelig. Így tettem.
Reggel a két nagyobb cuccomat hátrahagyva, nekivágtam a városnak, hogy találkozzak Dr. Aba-val (itteni supervisorom, kb konzulens)! Először bankot intéztem, ami meglepően könnyen ment (az eslő felhőkarcoló amiben jártam ,woww, ja és beléptemkor a Straight story zenéje ment a háttérben - nem rossz, na). Kaptam egyből Visa kártyát (átmeneti, 'Preferred Customer' névre szólót) és indulhattam is tovább az egyetemre. Az utam során kezdtem igazán csak megérezni a helyi etnikai viszonyokat (56.8% Afro, 37.7% White, 4.7% Latino, stb.), ami még egy tapasztalt nyóckerest is meglep.
Ami viszont ezek után következett, az igazán minden várakozásomat felülmúlta, de erről bővebben a következő részben. (milyen szép 'cliffhanger' befejezést rittyentettem ugye)
...hogy az otthoni amerikai nagykövetségen az utazásom előtt két nappal (a vízumom átvételekor) következőt mondták: "Csak a saját felelősségére utazzon, könnyen előfordulhat, hogy a határon visszafordítják, hiszen stb stb....". Szerencsére nem így történt, akit érdekelnének a részletek, írjon (kommenteljen) és elküldöm mailben a részleteket, bár utólag egyre kevésbé tűnnek izgalmasnak, sőt egyre inkább csak szükségszerű szívózásként tekintek az egészre (mint amikor megpróbáltam lezárni a bicómat a nagykövetség mellett - ez is egy szép történet, de hagyjuk talán).
A lényeg tehát, hogy november 19-én végül nagynehezen elindultam Budapestről Atlantába. Két átszállással (München és Washington) utaztam, szerencsére nem történt semmi sem a csomagjaimmal sem velem, így viszont nem is nagyon tudok mit írni az utamről... (hosszú volt)
A jetlag ebben az irányban nem annyira durva: reggel keltem korán otthon és kb hajnali órákban (CET) feküdtem le, ami az EDT (Eastern Daylight Time) időzónában koraestének felel meg. A fáradsággal tehát nem igazán kellett megküzdenem, annál inkább az új és igen eltérő környezettel...
A reptéren elég gyorsan megtaláltam a legjobb (értsd legolcsóbb) alternatívát a belvárosi szállásomra való eljutásomhoz. Egy kisbusz vitt el végül a 140 Pine Str-i Savannah Holiday Inn elnevezésű 'fogadóba', ahol az szerencsére csak egy estét kellett eltöltenem.
Különleges élmény volt abból a szempontból, hogy mivel összesen kb 8-9-en utaztunk a 'shuttle'-lal több helyszínen is megállt a busz: Hilton, Marriott és további 'fancy' helyek után eljött az én időm! Ugyan csupán két sarokra voltunk az imént felsorolt puccos helyektől a környék merőben megváltozott. A sofőr nem is állt meg elsőre a fogadó előtt (t.f.h elvétette), hanem ment inkább még egy kört a kocsival. Mikor ismét a szállás előtt voltunk, annyit mondott, hogy ez egy igen rossz környék (Downtown), és ha bejutottam a szobámba zárjam magamra az ajtót és ne jöjjek elő reggelig. Így tettem.
Reggel a két nagyobb cuccomat hátrahagyva, nekivágtam a városnak, hogy találkozzak Dr. Aba-val (itteni supervisorom, kb konzulens)! Először bankot intéztem, ami meglepően könnyen ment (az eslő felhőkarcoló amiben jártam ,woww, ja és beléptemkor a Straight story zenéje ment a háttérben - nem rossz, na). Kaptam egyből Visa kártyát (átmeneti, 'Preferred Customer' névre szólót) és indulhattam is tovább az egyetemre. Az utam során kezdtem igazán csak megérezni a helyi etnikai viszonyokat (56.8% Afro, 37.7% White, 4.7% Latino, stb.), ami még egy tapasztalt nyóckerest is meglep.
Ami viszont ezek után következett, az igazán minden várakozásomat felülmúlta, de erről bővebben a következő részben. (milyen szép 'cliffhanger' befejezést rittyentettem ugye)
Miez (lemon curry?)
Blog. Egész pontosan az én blogom arról, hogy miként alakul életem Atlantában töltött szakasza.
Előzmények: HAESF ösztöndíjasként egy évet tölthetek a Georgia Tech (hosszan Georgia Institute of Technology) UCEP (University Center of Excellence for Photovoltaics) elnevezésű központjában. Ilyen csodaszép rövidítések hallatán(láttán) adódik a kérdés, hogy akkor pontosan mit is fogok csinálni. Nos, még magam sem tudom, de ígérem első dolgom lesz itt közzétenni, mihelyst bővebb információval rendelkezem az üggyel kapcsolatban. Az már most jól látható, hogy rengeteget fogok tudni itt tanulni, csak az nem világos még, hogy pontosan én hol jövök be a képbe, de mint már említettem, ezt igyekszem minél hamarabb kideríteni.
A központban - ahogy a neve is mutatja - napelemekkel foglalkoznak. Mégpedig olcsó napelemekkel, ami igen fontos tényező ebben a szektorban. Olcsó alapanyagból (elsősorban szilícium, és annak is a többkristályos - poly/multicrystal - változatából) igyekeznek minél nagyobb hatásfokú cellákat készíteni, amelyeket a helyszínen le is gyártanak. Talán az utóbbi a legnagyobb és leginkább szembetűnő különbség az otthoni és az itteni egyetemek között. Több tényező is közrejátszik valószínűleg abban, hogy otthon gyakorlatilag képtelenek vagyunk tartani a lépést a külföldi egyetemekkel; fontos tényező a pénz de butaság lenne mident az anyagi források hiányának számlájára írni, sajnos nem ilyen egyszerű a képlet. Nem szeretnék ebbe most komolyabban belemenni (a blog célja nem az otthoni és itteni helyzet összehasonlítása), inkább le is zárom most a témát, később úgyis foglalkozom majd bővebben ezzel a jelenséggel, és már most többet írtam róla, mint amennyit indulásként szándékoztam.
Ennyit az előzményekről, igyekszem a továbbiakban is minél gyakrabban új postokkal enyhíteni a hírekre éhes olvasótáborom olthatalan étvágyát! (ójeee)
Előzmények: HAESF ösztöndíjasként egy évet tölthetek a Georgia Tech (hosszan Georgia Institute of Technology) UCEP (University Center of Excellence for Photovoltaics) elnevezésű központjában. Ilyen csodaszép rövidítések hallatán(láttán) adódik a kérdés, hogy akkor pontosan mit is fogok csinálni. Nos, még magam sem tudom, de ígérem első dolgom lesz itt közzétenni, mihelyst bővebb információval rendelkezem az üggyel kapcsolatban. Az már most jól látható, hogy rengeteget fogok tudni itt tanulni, csak az nem világos még, hogy pontosan én hol jövök be a képbe, de mint már említettem, ezt igyekszem minél hamarabb kideríteni.
A központban - ahogy a neve is mutatja - napelemekkel foglalkoznak. Mégpedig olcsó napelemekkel, ami igen fontos tényező ebben a szektorban. Olcsó alapanyagból (elsősorban szilícium, és annak is a többkristályos - poly/multicrystal - változatából) igyekeznek minél nagyobb hatásfokú cellákat készíteni, amelyeket a helyszínen le is gyártanak. Talán az utóbbi a legnagyobb és leginkább szembetűnő különbség az otthoni és az itteni egyetemek között. Több tényező is közrejátszik valószínűleg abban, hogy otthon gyakorlatilag képtelenek vagyunk tartani a lépést a külföldi egyetemekkel; fontos tényező a pénz de butaság lenne mident az anyagi források hiányának számlájára írni, sajnos nem ilyen egyszerű a képlet. Nem szeretnék ebbe most komolyabban belemenni (a blog célja nem az otthoni és itteni helyzet összehasonlítása), inkább le is zárom most a témát, később úgyis foglalkozom majd bővebben ezzel a jelenséggel, és már most többet írtam róla, mint amennyit indulásként szándékoztam.
Ennyit az előzményekről, igyekszem a továbbiakban is minél gyakrabban új postokkal enyhíteni a hírekre éhes olvasótáborom olthatalan étvágyát! (ójeee)
Subscribe to:
Posts (Atom)